Kolozsvár, 1907: Léber Gyula az úgynevezett “békeidőkben” született, amikor Erdély az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, és a zsidók az emancipáció után megszerzett jogokat élvezték. A Léber család nyolc gyermeke közül (négy lány és négy fiú) Gyula volt a legfiatalabb.

1925 -ben az egyik bátya Eretz Izraelbe vándorolt ki, és Haifán telepedett le. Ő lett az első európai származású ékszerésze és a leendő zsidó államnak.  Később a másik két bátya Budapesten telepedett le.

Gyula kitanulta az ékszerészetet és egy kis műhelyt nyitott Kolozsváron. Rövid időn belül egyik legismertebb és legelismertebb ékszerésze lett a kincses városnak, kiváló szakember aki példás tisztességgel viszonyult kuncsaftjaihoz.

1927 -ben, apja halála után, Gyula lett a család anyagi és erkölcsi támasza, habár alig múlt el húsz éves.

1939 -ben nősült meg Leőb Ibolyával és 1940-ben megszületett a család első gyermeke: Zsuzsika.

Kolozsvár 1940. Augusztus 30 -án aláírt Második Bécsi Döntést, Észak -Erdély Magyarországnak itélte. Rövidesen itt is hatályba léptek a Magyarországon érvényes zsidó törvények, és elkezdődött a zsidóüldőzés. A zsidók elvesztették munkahelyüket; a zsidó tulajdonú vállalkozásokat bezárták, a zsidó szakembereket kizárták a tudományos és művészeti tevékenységekből, és kötelező lett  sárga csillag viselése.

Kolozsvár 1943. Léber Gyula behívót kapott  a magyar hadsereg kötelékében létező munkaszolgálati osztagban. Ezek a fegyvertelen és egyenruhás katonák nemcsak a hideg és az éhség, hanem testi és lelki megaláztatás is gyötörte. Egysége árkokat ásott a magyar hadsereg számára. Családja otthon maradt, támogatás nélkül. A jövőkép nagyon borusnak mutatkozott…

Kolozsvár 1944. Március 19 -én a német csapatok megszállták Magyarországot, A Wehrmachton kívül, SS -csapatok és a Gestapo képviselői is megérkeztek. Adolf Eichmann vezetése alatt, itt is elkezdődött „végső megoldás” gyakorlatba ültetése.

1944, május 3-án megkezdődött a kolozsvári zsidóság gettósítása, a téglagyár területén, ahova több mint 16000 zsidó lakost zsúfoltak össze. Május végén-június elején bevagonirozták és Auschwitzba deportálták öket.

A Gyula feleségét, Ibolyát, kislányukat, Zsuzsikát, a család többi tagjával együtt Auschwitzba deportálták és ott pusztították el.

Gyula, aki továbbra is munkaszolgálatos volt, semmit sem tudott a Kolozsváron történtekről, nem sejtette, hogy egyedül maradt a világon! Neki is komoly gondjai voltak. Egy bombázás alatt megsebesült és előbb egy nagy-bányai, majd a budapesti katona korházba utalták be. Innen, egy pár hét után több társával együtt megszökött, és Budapesten bujkált egy „csillagos házban”ami a svéd követség védelme alatt állt.

Budapest, 1944, október – A szovjet csapatok Budapesthez közeledtek, és mindenki tisztában volt avval, hogy Németország elveszíti a háborút. Október 15 -én Horthy Miklós kormányzó – aki titkos tárgyalásokat folytatott a szövetséges államokkal – bejelentette, egy közleményben, hogy Magyarország előzetes fegyverszünetet köt a eddigi ellenségeivel. Sajnos, a dolgok más irányba fordultak, és a kiugrás nem sikerült. Horthy lemondásra kényszerült, és új kormány alakult, Szálasi Ferenc, a nyilas fasiszta párt alapítójával és vezérével az élén

Hamarosan megkezdődött a még Budapesten élő zsidók üldözése és mészárlása.

A nyilasok a külföldi követségek vagy a Vöröskereszt védelme alatt álló házakat és intézményeket vették célba.

Budapest, 1944. december – A nyilasok megérkeztek ahhoz a házhoz is, ahol Léber Gyula bujkált. Kiráncigálták a ház összes zsidó lakosát és az Andrássy út 47 szám alatti nyilas székházba hurcolták őket.

Az szerencsétlen foglyokat az épület alagsorába  zsúfolták be, ahol már szuszogni is alig lehetett…A nyilasok meg csak üvöltöttek, hogy: “Büdös zsidók, a végetek közeledik, el fogunk tiporni, mint a legyeket!”.  Utána meg arra kényszerítették az összes fogvatartott embert, hogy vegye le ruháját és cipőjét, és csak fehérneműben maradjon.

Budapest, 1945. január első két napja. A nyilasok kihurcolták a foglyokat az alagsorból  és a Duna rakpartjához hajtották őket, három – négy kilométer távolságra. Csikorgó hideg volt, minus 12 fok, az útak pedig síkosak. Ha valaki meg mert szólalni, azt rögtön agyonlőtték.

Amikor a csoport a rakparthoz ért, valahol a Parlament és a Lánchíd között,  a foglyokat összekötötték. Gyulát Kecskeméti Andorral kötözték össze. Andor régebbi ismerőse volt, mert együtt voltak beútalva a korházba, és ugyanabban a védett házban bújkált mindkettőjük. 

Ezután, a nyilasok sortüzet nyitottak a meztelen zsidók ellen. Volt akit agyonlőttek, de olyan is volt, aki kétségbeesésében a jeges Dunába ugrott. Ezt a megoldást választotta Gyula és Andor is, és – habár utánuk lőttek, csodával határosan, a golyók nem találták el a két fiatalembert.

Andor, aki budapesti születésű és kiváló úszó volt, emlékezett arra, hogy a Lánchíd alatt egy olyan csatorna nyilás létezett,  amit nem lehetett a hídról észrevenni. Ott húzodtak meg és látták, hogy a nyilasok továbbra is vadásszák a szerencsétleneket akik a jeges folyoban úsztak. Fél óra múlva a tűz megszűnt. A két fiatalember még egy órát várakozott a csatornában, sikerült elszakítaniuk a kötelet, majd az utcára merészkedtek.

Tulajdonképen, Andor mászott ki elsőnek, és kihúzta a vízből a kimerült, majdnem elájult Gyulát, megmentvén az életét. Hajnali öt óra volt, még virradás előtt,  és szerencsére senki sem járt az utcán. Hihetetlennek tűnt, hogy megmenekültek! Akkor megesküdtek, hogy majd elmesélik a jövő nemzedéknek a biztos halálból való megmenekülésük történetét.

Elindultak menedéket keresni, ami nagyon veszélyes művelet volt. Több kapun is bekopogtattak, de csak a harmadik próbálkozásra nyitott valaki ajtót. Egy honvéd volt, aki egyáltalán nem rokonszenvezett a nyilasokkal és tudott a Duna rakparti mészárlásokról is. Befogadta a két megfagyott, elkínzott fiatalembert,  aki egy pár napig ott is maradhatott. Miután egy kicsti fizikailag és szellemileg felépültek, a honvéd katona a budapesti gettóba kísérte őket.  Ott Gyula tífuszt kapott,  és ismét életveszélyben került.

Léber Gyula 1945 májusában tért haza Kolozsvárra, és szomorúan értesült, hogy fiatal felesége, Ibolya, és pár éves kislánya, Zsuzsika, Auschwitzban pusztült el. Csak egy pár rokon élte túl a deportálást: Dr. Steinberger Imre, Klári nővérének fia, Kohn (Kornis) Ottó, Eszter nővérének a fia, és sógóra, Ibolya testvére, Léőb Laci.

Egy idő után, Gyula új családot alapított. Feleségül vette Deutsch (született Sámson) Margitot (akit Tündérnek becéztek), Kolozsvár  egyik szépségét. Első férje, Deutsch Filip, a Kalapkirály híres férfi divat cég tulajdonosa, és két kisfia, a deportálásban pusztultak el.

Hamarosan megszületett Gyula és Tündér fia: Léber Andris barátom.

Léber Gyula a háború után ékszerészként dolgozott Kolozsváron, a saját műhelyében. Az 1848-as államosítás után, a kézműves szövetkezet  alkalmazottja lett, de továbbra is a kincses város egyik legelismertebb és legkeresettebb ékszerésze maradt. Az Electrometal szövetkezett gyártotta a kedvelt „márciuskát” is, amit – román szokás szerint – március elsején szoktak ajándékozni. Léber Gyula volt több eredeti „márciuska” modell magalkotója.

Nyugdíjazása után ötvösként kezdett dolgozni, bronz dísztárgyait (a szocialista Romániában nem lehetett ezüstben dolgozni) az Atelier 11 csoport kiállításain lehetett megcsodálni, 1970-1976 között.

1977 -ben a Léber család Izraelbe vándorolt ki. Ott Léber Gyula folytatta ékszerészi és kézműves hivatását és csodálatos ezüst dísztárgyakat alkotott. 1988 -ban, 81 éves korában hunyt el. Egy életen keresztűl sajnálta, hogy nem tudta az őt megmentő magyar honvéd nevét…

E cikk anyagát Léber András, Gyula fiától kaptam, aki megkért, hogy dolgozzam fel, és  mutassam be a Baabel folyóírat olvasóinak.

András – úgy mint jómagam – a Holokauszt tűlélők gyrmeke, az úgynevezett „G2” generáció tagja.

A cikk végére értem és átadom a szót Andris barátmonak.

Szeretném megosztani a Baabel olvasóival, hogy zártam le az édesapám megmeneküléséhez kapcsolatos történelmi kört.

Január másodikát apámnak második születésnapjaként  ünnepeltük, és gyertyát gyujtottunk, a csodálatos megmenekülésének emlékére… Édesapámnak élete végéig sem volt ereje megkeresni Kecskeméti Andort. “Ez túl fájdalmas nekem!” mondogatta. 1968 -ban látogatást tett Budapesten, de nem volt képes megközelíteni a Lánchídat.

Apám halála után, 1988 -ban, eleget akartam tenni erkölcsi köteleségemnek, és elhatároztam,  hogy megtalálom Andort vagy utódait.

Sok kutatást végeztem Budapesten élő barátaim révén, de hiába. Öt évvel ezelőtt a Világhálón próbálkoztam, és reményem újjáéledt. Találtam két Kecskeméti nevű, Budapesten élő személyt: Károlyt és Tamást. Úgy éreztem, hogy Tamással szerencsém lesz, és így is tőrtént. Skype -on hívtam fel, és ahogy meghallotta a Léber nevet, rákérdezett: Gyula fia vagy?. – Igen – válaszoltam.

Apja, Andor, aki 1998-ban hunyt el, elmesélte volt mit élt át Gyulával.

Néhány perc csend után mindketten sírva fakadtunk!

Többször beszélgettünk, és azután elhatároztuk, hogy Budapesten találkozunk.

2018 őszén Budapesten jártunk feleségemmel, Mazallal.

Szimbólikusan, Tamással,  az Andrássy úti, volt nyilas székház előtt találkoztunk. Egymás felé lépkedtünk és megöleltük egymást. Az volt az érzésünk, hogy egy világélete ismerjük egymást!

Azután karöltve nekivágtunk ugyanannak az útnak, amit szüleink hetven évvel azelőtt jártak végig, életveszélyben.

Útközben mindketten elmeséltük életünk legfontosabb éllomásait és azt is, hogyan szembesülünk a múlttal.

Megérkeztünk a mészárlás helyszínére, a Lánchíd közelében. A csatorna nyilás már nem létezik, de a hely ma is látható. Tamás elmesélte, hogy 1970 -ben, Budapesten, egy nyilasok ellen indított tárgyláson, apja felismert néhányat a Duna rakparti „hentesek” közül. Egyeseket több év börtönre ítéltek, másokat felmentettek…

Nagyon megvoltunk hatodva… Percekig öleltük egymást, szó nélkül, szemünk könybe lábadt.

Mindketten úgy éreztük, hogy teljesítettük erkölcsi kötelességünket, nemcsak szüleink, hanem a történelemmel szemben is. Tamással továbbra is szoros a kapcsolatban vagyok. Amikor elmondtam neki, hogy “Andor és Gyula története” megjelenik a Baabel folyóíratban, nagyon izgatott volt. Megigértem, hogy elküldöm neki a cikk magyar fordítást.

Léber András

Öröm és megtiszteltetés volt számomra,  hogy Andris barátom rám bízta apja emlékeinek leirását. Mindketten kolozsváriak vagyunk, és a hatvanas-hetvenes években, jól ismertem Gyulát és Tündért. Kíváló emberek voltak.

Vass János